Talán nem meglepő, hogy napjainkban a leggyakoribb plasztikai sebészeti beavatkozás a mellnagyobbítás. Gondolnád, hogy már a 18. század végén is próbálkoztak vele a szakemberek? Mai szemmel nézve talán furcsának tűnik, de a történelem során számos, szinte vicces anyaggal próbálták megtölteni az implantátumokat.
Az évek során a mellimplantátumok szerkezete, formája számos változáson ment keresztül, mire elnyerte mai végső, biztonságos formáját. Mindenesetre a vágy, hogy a nők formásabbá, vonzóbbá tegyék magukat, mit sem változott.
Az első orvos-történetileg is jegyzett mellnagyobbító beavatkozás az 1890-es években kidolgozott paraffin injekciós technika volt, ami a mellékhatások ellenére egészen az 1920-as évekig tartotta magát. A század közepe felé folyékony szilikon injekciós beavatkozások kezdték hódító útjukat – főleg Kaliforniában-, de idővel kiderült, hogy a látszólag egyszerű beavatkozás eredményeként komoly egészségügyi kockázatot vállaltak a kezelt nők. A sajtó egyre sűrűbben adott hírt a veszélyes mellékhatásokról, így a módszer megbukott.
Az 50-es években a szakemberek szinte minden alkalmasnak látszó anyaggal (pl. polivinil, nejlon, poliuretán,
teflon, mogyoró- és szója olaj) kísérletet tettek. A hölgyek kezdetben elégedettek voltak az új implantátumokkal, ám hamar felszínre törtek a komplikációk (pl. gyulladás, fertőzés).
A 60-as évek Amerikájában úgynevezett testbarát szilikongumiból készített tasakba töltöttek -az igényeknek megfelelő mennyiségű- zselészerű szilikont, amit aztán a vállalkozó szellemű hölgyek testébe ültettek. A következő harminc évben ez az eljárás uralta a mellimplantátumok piacát.
Később megjelent a sós vizes implantátum, ami a szilikon töltésű változatoktól lényegében abban tért el, hogy a tasakokat beültetés után steril sóoldattal töltötték fel a kíván méretre. Kezdetben kevésbé volt népszerű, de a 90-es évekre ez a módszer vette át az uralmat.
A jelenlegi orvosi gyakorlatban két típust különböztetünk meg: a régebbi sóoldatot tartalmaz, amelyet egyre inkább felvált a kohezív szilikon géllel töltött változat. A kezdetben sima felületű implantátumokat pedig felváltották a „rücskös”, texturált felszínűek.
Talán nem meglepő, hogy napjainkban a leggyakoribb plasztikai sebészeti beavatkozás a mellnagyobbítás. Gondolnád, hogy már a 18. század végén is próbálkoztak vele a szakemberek? Mai szemmel nézve talán furcsának tűnik, de a történelem során számos, szinte vicces anyaggal próbálták megtölteni az implantátumokat.
Az évek során a mellimplantátumok szerkezete, formája számos változáson ment keresztül, mire elnyerte mai végső, biztonságos formáját. Mindenesetre a vágy, hogy a nők formásabbá, vonzóbbá tegyék magukat, mit sem változott.
Az első orvos-történetileg is jegyzett mellnagyobbító beavatkozás az 1890-es években kidolgozott paraffin injekciós technika volt, ami a mellékhatások ellenére egészen az 1920-as évekig tartotta magát. A század közepe felé folyékony szilikon injekciós beavatkozások kezdték hódító útjukat – főleg Kaliforniában-, de idővel kiderült, hogy a látszólag egyszerű beavatkozás eredményeként komoly egészségügyi kockázatot vállaltak a kezelt nők. A sajtó egyre sűrűbben adott hírt a veszélyes mellékhatásokról, így a módszer megbukott.
Az 50-es években a szakemberek szinte minden alkalmasnak látszó anyaggal (pl. polivinil, nejlon, poliuretán,
teflon, mogyoró- és szója olaj) kísérletet tettek. A hölgyek kezdetben elégedettek voltak az új implantátumokkal, ám hamar felszínre törtek a komplikációk (pl. gyulladás, fertőzés).
A 60-as évek Amerikájában úgynevezett testbarát szilikongumiból készített tasakba töltöttek -az igényeknek megfelelő mennyiségű- zselészerű szilikont, amit aztán a vállalkozó szellemű hölgyek testébe ültettek. A következő harminc évben ez az eljárás uralta a mellimplantátumok piacát.
Később megjelent a sós vizes implantátum, ami a szilikon töltésű változatoktól lényegében abban tért el, hogy a tasakokat beültetés után steril sóoldattal töltötték fel a kíván méretre. Kezdetben kevésbé volt népszerű, de a 90-es évekre ez a módszer vette át az uralmat.
A jelenlegi orvosi gyakorlatban két típust különböztetünk meg: a régebbi sóoldatot tartalmaz, amelyet egyre inkább felvált a kohezív szilikon géllel töltött változat. A kezdetben sima felületű implantátumokat pedig felváltották a „rücskös”, texturált felszínűek.
Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy először értesülj akcióinkról, limitált tartalomért, VIP akciókért.
Csúcstechnológiás lézer- és anti-aging központunkban a komplex kezelésekre és az egészséges, esztétikus test elérésének támogatására törekszünk.
